Napjaink meghatározó energiahordozói a fosszilis anyagok és ezek származékai. Az első tudatos szénkutatásra a XVIII. században jelentkező energiahiány sarkallta a szakembereket, mivel a meginduló iparosodás kiszolgálására már kevés volt a fa és a faszén. Mária Terézia 1766-ban jutalmat helyezett kilátásba annak, aki tőzeg vagy kőszénlelőhelyet talál, vagy aki szénnel olvaszt ércet. 1782-ben II. József elrendelte a lelőhelyek összeírását.

Tőzegkitermelés a Hanságban
Királytó major, 1953
Fotó: Aradi Mátyás, Leltári szám: XJM. F.7552

A századfordulót követően feltűntek az első széles látókörű, jó felkészültségű termelésirányító szakemberek, létrejöttek az első jelentősnek mondható “szénásó” társaságok és elkészültek az első szakszerűnek mondható bányatérképek. Ezzel egyidejűleg kezdték el vizsgálni a kőszén mint tüzelőanyag kémiai, fizikai tulajdonságait, hasznosításának gazdasági vonatkozásait. A korábban fatüzelésre épült cserépkályhákban nagy károkat okozhatott a jóval nagyobb hő leadásával elégő kőszén használata. A tűztér átalakításával ez a probléma megoldható volt, így a kőszén, valamint származékai (daraszén, szénporbrikett, koksz) a cserépkályhák általános fűtőanyagává lettek. Míg a hazánkban Héra nevű, égőfejjel szerelt, földgázzal fűthető cserépkályhák meglehetősen hamar elterjedtek, a kőolaj- és származékaival üzemeltetett példányok kevésbé voltak népszerűek, bár ilyenekről is tudunk.

Tanainé Városi Ágnes
néprajzos muzeológus

Képek:

Tőzegkitermelés a Hanságban
Királytó major, 1953
Fotó: Aradi Mátyás
Leltári szám: XJM. F.7552, 7558, 7568, 7561, 7571