Helytörténet

——————

Ki készíthet ki bőrt és ki csinálhat bocskort? – A győri vargák és tímárok közti viták a 18. század végén

A győri vargacéh iratai között több olyan forrás is akad, melyek a tímárok elleni harcukról szólnak. Itt persze nem fegyveres összecsapásokra kell gondolnunk: a vita tárgya a bocskor- és sarukészítés jogának eldöntése, valamint a bőrkikészítésre vonatkozó szabályok megállapítása volt.

A vargacéh Győrben már a 16. század elején létezhetett, de a városban csak a század közepétől kezdtek nagyobb számban letelepedni. Egy részük magyar volt, de találni köztük rácokat, olaszokat és németeket is. Megjelenésük a városban állomásozó katonaságnak volt köszönhető, akik már a 16. század elején viseltek bakancsféle lábbelit, mely a polgárság körében csak jóval később terjedt el. Céhlevelet 1582-ben Andreas Teufel győri főkapitánytól nyertek, ez azonban a török megszállás idején elveszett. Így 1607-ben a székeskáptalantól új céhszabályokat kaptak, melyeket 1617-ben II. Mátyás, 1669-ben I. Lipót király is megerősített.

Győrben azonban nemcsak a vargák foglalkoztak bőrkikészítéssel és lábbeli varrásával, hanem a 16. század végétől a csizmadiák és a 17. század elejétől a tímárok is bekapcsolódtak ezekbe a folyamatokba. Ezenkívül a 16. század második felétől ott voltak még a szíjgyártók is. A munkák felosztása kezdetben jól működött. A vargák növényi cserzéssel, a tímárok timsós eljárással készítették ki a bőrt, és a saru, bocskor, szekernye (térdig vagy combközépig érő, csizmaszerű lábbeli) készítése először a tímárok sajátja volt. Majd e három termék elkészítése egyre inkább a vargák feladata lett, és a tímárok átálltak a bőrkikészítésre, valamint a lábbelik talprészét is ők állították elő. A csizmadiák nem foglalkoztak bőrkikészítéssel, ők főként csizmát, papucsot, topánt, kapcát készítettek. Azonban ezek a folyamatok gyakran összefonódtak, érintették egymást, emiatt már a 17. század elején vannak adatok arra, hogy a három céh – de főként a varga és a tímár – vitába keveredett egymással. A probléma mindig ugyanaz volt: ki készítheti ki a bőröket, ki csinálhat és milyen lábbeliket?

Legelőször azonban azt kell tisztázni, hogy a magyar és a német vargák munkafolyamatai és munkájuk minősége nagyban eltért egymástól. Ráadásul a győri vargacéh tagjai már a kezdetektől többségében németek voltak. Ez a 18. század végén igen fontossá vált, ugyanis a magyar vargák által előállított termékeket, főként a cserzett bőrt sem a tímárok, sem a német vargák nem tartották megfelelőnek. Egyedül a csizmadiák álltak mellettük, ugyanis a magyar vargáktól nemcsak jóval olcsóbban juthattak hozzá a munkájukhoz szükséges alapanyagokhoz, hanem a lábbeli készítéséhez szükséges más termékekhez is. A magyar vargák számára a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a tímárok és a német vargák vásárlóereje fokozatosan csökkent irányukba. Emiatt a vargák és válaszként rá a tímárok panaszleveleiben újra előkerültek a másfél évszázaddal azelőtt is problémát jelentő „Ki mit csinálhat?” kérdés.

A magyar vargák 1796 áprilisában azzal panaszolták be a tímárokat, hogy a bőr kikészítése mellett semmiféle bőrből ne készíthessenek bocskort. A tímárok azonban visszatámadtak, és a következőkre hivatkoztak: a vargák céhszabályzatát még a győri székeskáptalan adta ki, azonban Győr mezővárosból szabad királyi várossá válása után a királyok azt nem erősítették meg, így a privilégium nem érvényes. Továbbá a tímárok Mária Terézia királynő által megerősített céhszabályzatának 2. artikulusa világosan kimondja, hogy mindenféle körmös bőröket megvenni és kikészíteni, és házuknál vagy országos vásáron eladni csak a tímároknak lehet. A 3. pontban ugyan nem ellenkeztek az ellen, hogy vargák is kikészíthessenek juh, ló vagy más bőröket, de csak saját használatra, ha azokat bőr formájában adják el, azzal megsértik a tímárok kiváltságait. A 4. céhszabályukra hivatkozva ezt azzal indokolták, hogy ha a vargáknak megengedik a lábbeli talpakat ökör bőrből készíteni, vagy az ahhoz való tehén vagy kecske bőröket feketére festeni, akkor azzal újabb tímármesterek veszítik el munkájukat, szegényednek el. Továbbá ha a feketére festett bőröket eladják, akkor azzal vásárlókat is megtévesztik. Ugyanis a magyar vargák bőre nemcsak rosszul előállított, hanem nagyon drága is. (Ezzel a csizmadiák is nehéz helyzetbe kerültek.) Ezt a német vargák is megerősítették, hivatkozva egy panaszlevelükre, melyben arról számoltak be, hogy az általuk készíthető 1000 pár topánkához és 150 pár saruhoz a tímároktól vesznek csak bőrt. Végül, amennyiben a vargák akarnak bocskort vagy sarut készíteni vagy éppen bőrt kikészíteni, úgy azt írják be céhszabályaik közé.

            A magyar vargák a pápai, a székesfehérvári, a komáromi és az esztergomi vargacéhekhez fordultak segítségért. A válaszlevelek mindegyikében arra hivatkoztak, hogy a vargák munkája sokkal régebbi és hasznosabb, mint a tímároké, nem is beszélve a céhszabályzatról. Egy esetben pedig még az esztergomi csizmadiák is írtak Győrbe, miszerint náluk is az a legnagyobb probléma, hogy a tímárok minden bőrt maguk akarnak kikészíteni. Viszont ők nagyon drágán árulnak, és több olyan dolgot nem lehet tőlük venni, ami a lábbeli készítéséhez elengedhetetlen (pl. talpbélés, sima bélés, talp).

A panaszok egy része mind a tímárok, mind a vargák oldaláról megállja a helyét. A vargáknak abban igaza volt, hogy Győrben ők jelentek meg először, utánuk a csizmadiák és legvégül a tímárok. Valóban ők rendelkeztek közülük a legkorábbi privilégiummal is, azonban azt a győri káptalan adta ki, és tényleg nem erősítették meg a szabad királyi várossá válás után. A munkájuk tekintetében a források ténylegesen arra engednek következtetni, hogy a vargacéhen belül a többségben levő németek jobb termékeket állítottak elő. A tímárok célja az volt, hogy kizárólag ők végezhessék a bőr kikészítését, és ők is akarták csinálni bocskort.

1796. április végétől tehát egy hosszú pereskedés indult meg panaszlevelekkel, tanúkihallgatásokkal. A történet 1797. augusztus 29-én a Helytartótanács leiratával némileg lezárult. Az iratban a ki készíthet ki bőrt és ki csinálhat bocskort kérdésre adott válaszokat a két céh kölcsönös megegyezésétől várták. De lehetőséget adtak a mestereknek arra, hogy eldönthessék, milyen munkafolyamatot szeretnének végezni, és attól függően egymás céhébe szabadon átmehettek. Az így készült termékek eladásában kellő szigorral járhattak el egymás ellen. A vita tehát nem zárult le, a tímárok és a vargák vitájának majd ötven év múlva a céhrendszer megszűnése vetett véget.

Nemesné Matus Zsanett

történész-muzeológus

tudományos titkár

Ltsz.: 56.5.77. – A székesfehérvári vargák tímárok elleni tanúságlevele, 1796. május 3.

Ltsz.: 56.5.84. – A győri magyar vargák győri tanács határozata elleni fellebbezésének másolata
a tímárok elleni perben, 1796. május 30.

Ltsz.: 56.5.81. – Az esztergomi csizmadiák tímárok elleni tanúságlevele, 1796. június 29.

Ltsz.: 56.5.90. – A győri magyar vargák tanúvallomása a tímárok elleni perben, 1797. június 17.