A Kisalföldön a 17–18. században vált általánossá a szabadkémény használata. A konyhai kemence és a szoba fűtését szolgáló kályha füstje így a lakóház középső helyiségének kürtőszerűen kiképzett füstelvezető nyílásán keresztül távozhatott. A kemencében sütni, padkáján – nyílt tűzön, illetve parázson, vasháromlábra állított edényben – főzni lehetett, de a hő nyáron nagyon felmelegítette a lakást. Ennek kiküszöbölésére sok helyen nyári konyhákat, vagy a háztól külön épített sütőkemencéket használtak.

Különleges, középkori típus emlékét őrző változat volt vidékünkön a kiugratott kemence, mely némi megoldást jelentett erre a problémára. Példái még a 20. század középső harmadában is fellelhetőek voltak többek között Győrszentivánon, Tápon, Tápszentmiklóson, Nyúlon, Lipóton is. A lakóház hátsó falán túl, az utcára, vagy a szomszéd telek felé kinyúló kenyérsütő kemencét a konyhából fűtötték és vetették be, azaz tették bele pl. a kenyeret. A jellegzetesen alacsony, padka nélküli építmény kiugró részét a csapadéktól deszkatető védte, mely a háztetőhéjazatához, a meghosszabbított szarufákra volt rögzítve.

XJM NF. 0503
A ház falán „kiugratott” kemence.
1960, Táp
Fotó: Filep Antal