Néprajz

————————–

„Munkavédelmi” lábbelik paraszti használatban

A falvak egyszerű népe a csizmát és a cipőt ünnepi viseletként hordta. Az iparosok által előállított lábbelik beszerzése komoly anyagi terhet jelentett a földművelésből élők számára, ezért nagy becsben tartották azokat. Többnyire csak ünnepnapokon, a templomban viselték őket, de sárosabb időben – hogy a viszontagságoktól kíméljék – a templomajtóban vették csak fel. Tavasztól őszig mezítláb közlekedtek, ám bizonyos munkák során mégis szükség lehetett lábuk védelmére.

A legkézenfekvőbb megoldást a saját előállítású bocskor jelentette. A bocskor – mint megannyi más viseletdarab – valaha a módosabb rétegek öltözködésében is jelen volt. Nyírfakéreg változatáról már az államalapítás idejéből vannak adataink, a középkorban pedig a tímárok és vargák egyaránt készítettek bőr bocskorokat. A 19. század közepétől viszont egyre inkább a szegénység jelképévé vált. Legtovább a parasztságnál maradt fenn a viselete, mégpedig aratáskor a szúrós tarló elleni védelemül.

Legegyszerűbb az egyetlen szögletes bőrdarabból, fűzéssel a lábra igazított változat, melyből a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum néprajzi gyűjteménye is őriz egy példányt. Ezek sok esetben bármelyik lábra felölthetők, nincs megkülönböztetve a jobb- és ballábas, ezért „egylábasnak” is nevezték őket.

Az egylábas bocskorok közé tartoznak ezek a már egyszerűen bőrszíjjal varrt, fejeléssel ellátott darabok is, melyeket szintén aratáskor használtak.

Arató bocskor sarkán rávarrott bőr folttal. Szany, 1870. (XJM.N. 68.1.143)

Marhabőrből fűzött fedeles bocskor, viselésben elvásott sarka foltozással javítva (XJM.N. 2007.11.1.)

Már fejlettebb, iparos által készített változat ez a csatos bőr papucs, melyet Nyalkán használtak, feltehetően bőgatyához. Ehhez hasonlókat szegedi bocskorkészítő még az 1960-as években is készített, s igen nagy kereslet volt rájuk.

Féllábas (külön jobb- és ballábas) bőrpapucs. Nyalka (XJM.N. 93.8.58)

E lábbelik alapanyagát beszerezhették tímártól is, de gyakran előfordult, hogy rossz csizma anyagát hasznosították újra. Így történt ez az alábbi nádarató papucsnál is, melyet egyes vidékeken fabocskor néven ismertek. Ezt a kapca vagy bocskor fölé húzott facipőt bőr fejeléssel látták el. Tekinthetjük a talpra kötözött deszkalap vagy a klumpa változatának is, ami az ingoványos talajon az elsüppedéstől védett. Ez az igen könnyű, fűzfából faragott lábbeli sárban óvta a cipőt, nádaratáskor pedig – talpát szögekkel kiverve – megakadályozta a jégen való elcsúszást.

Nádarató papucs. Bősárkány (XJM.N. 97.10.2.)

A növényi anyagok használatára kitűnő példa ez a rozsszalmából font, majd kenderfonállal összevarrt kofacipő. A vásárokban, illetve a piacon egyhelyben ülő vagy ácsorgó árus lábát védte a hidegtől, női és férfi változata csupán méretében különbözött egymástól. Helytörténeti gyűjteményünk őriz egy ezzel megegyező típust, amit határőrszolgálatot teljesítő katona viselt a 20. század első felében. A ház körüli munkák során is hasznát vették az ilyen lábbeliknek, a jó hőszigetelő szalmával pedig hideg időben a csizmát, klumpát is kitömhették.

Kofacipő vagy vásározó cipő. Cipőfűzőnek madzagot fűztek bele (XJM.N. 78.2.2.)