Halottainkra emlékezünk a mai napon, amelynek alkalmából egy különleges festményt választottunk múzeumunk gyűjteményéből.

A barokk ravatalkép nem csupán az elhunyt megörökítését, emlékének fenntartását szolgálta, hanem egyszersmind a mulandóság intő példázata is volt. Csendes meditációra hívta szemlélőjét, amit a visszafogott festői eszközök, a néhány színre szorítkozó kolorit, a mozgás hiánya és a szűkszavú előadásmód közvetítettek. A háttérrel szinte egybeolvadó fekete ravatalon fekvő elhunytat két sorban felállított gyertyák pislákoló lángja vonja túlvilági fénybe. A képtípus virágkora a XVII. század első felére esett: Jankovich Antalné Kiss Katalin ravatalképe így a ritka kései példák egyike. Festője, a Sopronban letelepedett Dorffmaister István a Dunántúl legtöbbet foglalkoztatott mestere a XVIII. század második felében.

Az 1792-ben Sopronban negyvenévesen elhunyt nemeskéri Kiss Katalint végrendelete szerint férje, a jelentős közéleti karriert befutott s grófi rangot szerzett daruvári Jankovich Antal (1728–1787) mellé temették a csepregi Boldogasszony-kápolnába. Eredetileg talán ide készíttették örökösei az emlékét őrző ravatalképet is.

Székely Zoltán
művészettörténész, múzeumigazgató