Amikor Cziráky József gróf és felesége, Andrássy Ilona valamikor az 1948-as év folyamán három, ezüst- és porcelánneműt tartalmazó ládával együtt a grófnő levelezését, első világháborús naplóvázlatait, színműveinek, regényének töredékeit, verseit és fényképeit tartalmazó negyedik ládát is elfalaztak a dénesfai kastélyuk lépcsőfeljárója alatt kialakított rejtekhelyen, nem sejthették, mi lesz a sorsuk. Azt tudták, hogy őket a kastélyból hamarosan kilakoltatják, és csak remélhették, hogy az új néphatalom hamarosan véget ér, s még viszontláthatják elrejtett értékeiket, emlékeiket. nem így történt. Az „öreg” gróf már több mint tíz éve pihent a dénesfai temetőben, s Iloncsi grófnőt, egy kanadai öregek otthona furcsa lakóját is már négy éve eltemették az idegen földben, amikor 1971. június 21-én az időközben elmegyógyintézetté átalakított dénesfai kastélyon végzett tatarozási munkák során az ott dolgozó munkások egy lépcső alatti elfalazott rekeszben egy kőműveskalapács-ütés nyomán rábukkantak a ládákra. Mivel a Cziráky-hagyaték nagy része korábban már a győri Xántus János Múzeumba került, az ekkor megtalált leleteket is ide irányították. A tárgyak a múzeum kiállításait gazdagították, az iratok egy szekrény mélyén pihentek tovább.
Jelen sorok írójának figyelmét Szabó Péter helytörténész kollégám irányította rá a még beleltározatlan, bár a levelek írói vagy azok címzettjei szerint gondosan csoportosított hagyatékra. Először megriadtam, mert a levelek zöme első pillantásra erősen sérült állapotban volt. A több mint két évtizedes időzés a dohos, egerek-járta rejtekhelyen nem múlt el fölöttük nyomtalanul. A papírlapokon penészgombák rajzolták ki a romlás térképeit, vagy bontották le a cellulóz szálakat, s a levelek jó részét egérfogak csipkézték különös mintázatúra, eltüntetve így a hírt adó betűket. Reménytelen vállalkozásnak tűnt a levelek „megfejtése”, s így egy-két évre tovább szenderegtek rejtekhelyükön. Tudatom mélyén mégis ott motoszkált a késztetés, hogy mi hasznosabbat tehetnék munkahelyemen, mint hogy először számba vegyem a hagyatékot, majd, ha lehetséges, életre keltsem e régi, nagynevű,történelmi családok tagjainak üzenetét. Így fogtam bele a levelek leltározásába, tartalmi kivonatuk elkészítésébe. Közben több dolog is kiderült: egyrészt, hogy a vállalkozás nem reménytelen, mert a levelek szomorú állapotuk ellenére is jórészt értelmezhetőnek bizonyultak, másrészt, hogy egyre erősebb szimpátia, lelki-szellemi rokonság érzése alakult ki a levelek tulajdonosa és feldolgozójuk között. Pedig csak a tér volt közös: a levelek. Minden más különböző: leginkább a társadalmi közeg. Harmadrészt, úgy láttam, ezek a levelek és feljegyzések megrázó tanulságai egy különleges emberi sorsnak, s nem utolsó sorban — mivel a szűkebb és tágabb rokonságban a magyar történelem fő sodrának alakítói közül is megtalálható volt néhány szereplő —, a történeti kutatás számára sem lenne haszontalan ezen források közlése.
