Néprajz

————————–

Faragott székek a néprajzi gyűjteményben

A faragott deszkatámlás, becsapolt lábú székek készítésének virágkora a 18. század második felére esett. A győri asztalosok mesterré válásához 1718-tól egy mívesen faragott deszkatámlás szék készítését is előírták. Ebből az időből több évszámos példány maradt ránk, melyek a korabeli asztalosműhelyek szakmai tudását dicsérik.

Ennek az 1776-ból származó darabnak az érdekessége, hogy a megszokottól eltérően, trapéz alakú ülőkéje a háttámla irányába keskenyedik. Faragása és kialakítása szinte teljesen megegyezik két, a Soproni Múzeumban őrzött példánnyal, melyek egy évtizeddel később készültek ugyan, de nagy valószínűséggel ugyanabban a műhelyben. (XJM.N. 64.2.3. gyűjtés helye: Dénesfa]

Ez az 1797-ből származó, áttört faragással és poncolással díszített támla szintén egy „hegedűhátú” székhez tartozott egykoron. Különlegességét a naivan megformált angyalábrázolás adja. (XJM.N. 64.2.13)

A városi asztalosok által meghonosított széktípust a 19. században már nem gyártották asztalosműhelyekben, a kereslet is csökkent irántuk. Készítésük egyre inkább az ügyes kezű falusi faragókra maradt, s a díszítményük is egyre jobban egyszerűsödött. A fenti darab Potyondon készült 1814-ben. Faragott monogramja: NZ. (XJM.N 71.6.1.)

Míg az előző példányon készítője még igyekezett a gyakorta használt virágtő díszítményt reprodukálni, ez az 1827-ből származó szék már inkább csak domborúan faragott keretezésével követi a megelőző évszázadban kialakult stílust. Arányai kissé eltolódtak, vésetei kevésbé karakteresek, de a monogram és az évszám továbbra is fontos jegyek maradtak. (XJM.N. 64.5.1, használat és gyűjtés helye: Felpéc)

1905-ben Magyaróvárról került a gyűjteménybe ez a BS monogrammal ellátott, datálása szerint 1838-ban készült hegedűtámlás szék. A monogram kiképzése kissé elüt a többi domború faragástól, az évszám ugyanakkor még hagyományos elhelyezésben és kialakításban került rá. (XJM.N. 63.166.1)

Forrás: Győr-Moson-Sopron megye népművészete. Győr, 2002.

Tárgyleírások: T. Városi Ágnes

Fotó: Deim Péter