„A közutakon haladók, vagy éppen a városban sétálók gyakran láthatják a figyelmeztető táblát: „Ásatási terület, idegeneknek belépni tilos.”Bár a feltárások helyszíne valóban zárt munkaterület, így csak az arra illetékesek tartózkodhatnak ott, a régészethez – csakúgy, mint a labdarúgáshoz – természetesen mindenki ért. A kerítések, záró szalagok mögött folyó munkáról, valójában még az elmúlt kultúrák iránt érdeklődők is keveset tudnak. Az archeológia többnyire, mint kincskeresés, – a filmeknek köszönhetően – romantikus kaland, vagy a beruházásokat, építkezéseket akadályozó, pénz- és időpazarló tevékenység jelenik meg. A hónapokig, sokszor évekig tartó feltárások eredményeit gyakran a százszámra előkerülő „értéktelen cserépdarabok”-kal, vagy a visszatemetésre, elfedésre ítélt „fölöslegesen kikapirgált gödrök”-kel azonosítják. Nem könnyíti a régészek munkájának megítélését az sem, hogy egy-egy lelőhely feldolgozása, a tudományos eredmények megjelentetése sokszor évekig is eltarthat. Mire a restaurált leletek kiállításra kerülhetnek, s az érdeklődők kézbe vehetik az ásatások eredményeit ismertető cikkeket, katalógusokat, többnyire már arra sem emlékszünk, pontosan hol is zajlott a feltárás. Az egykori ásatási területen már egy bevásárló központ, lakóépület, iparcsarnok áll, aluljáró, közlekedési csomópont van, vagy a tájat alapvetően megváltoztató gyorsforgalmi út húzódik. Nem utal semmi az egykor harmincöt fokos hőségben a cipőmarasztaló sárban, vagy a metszően hideg szélben végzett örökségvédelmi terepmunkára. Nyoma sincs a tájsebeknek, a több ezer köbméternyi, ideiglenesen eltávolított termőföldrétegnek, a sokszor szemet gyönyörködtető, tükörsimásra nyesett felületeknek.„

 

2011

2012

2013