Tátos-Kelemen Dénes

Csallóközből származott, pásztor volt a vajkai, cikolaszigeti szilajcsordánál. Dunaremetén halt meg, 1915-ben. A nép „tátos”nak mondja. Cselekedeteinek számos tanúja van még. A fia úgy tudja édesanyjátúl, hogy apját gyerekkorában még este egy idegen fehér bika megnyomkodta. Három napig feküdt tőle, mintha meghalt volna. Aztán magáhoztért, nem volt semmi baja, csak a fején nőtt egy akkora csomó, mint egy tyúktojás. Holtáig nem múlt el neki. Ebben hordta a táltosoktól kapott tudományát. Mert az a bika is táltos volt, azóta lett ő is táltos.

[…]

Sós Antal pásztor mondta a következőt: egyszer apám íjjel kiment vizelni a kunyhóbul. Hát ott látott legelni a karámon kívül egy szép fekete csikót. Két-három éves lehetett. Bekiáltott, hogy má megin kinn maradt este egy csikó! Avval odament hozzája, nos fejibe húzott egy kötőféket. Úgy vezette a karámhoz. Én odaszalattam, ki akartam neki húzni a zárófát, hogy a csikó bemehessen, de sehogyse tudtam. Olyan nehéz lett egyszerre, hogy megse tudtam mozdítani. Igen sötít vót. A csikó nyugtalan lett, idesapám megsimogatta a fejit és akkor érezte, hogy a csikónak emberálla vót. Hamar lekapta rúla a kötőféket, a csikó meg elugrott. De visszakiáltott:

- Szerencsíd, hogy ésszel éltél s nem kötöttél be a karámba!

Hát mind a ketten hallottuk, hogy a tátos Kelemennek a hangja vót.

Cikolán többen is egyöntetűen mondták el, hogy saját szemükkel látták, amint az öreg Kelemen leszúrta bunkósvégű csörgősbotját, rátette kalapját s megparancsolta neki, hogy őrizze helyette a csordát, amíg bemegy a faluba dohányért. És a csorda a bot körül legelészett, amíg az öreg vissza nem jött. A fia mondta el, hogy marhaganéba érlelt galagonyabotja volt. Apja saját maga faragta meg. Hegyesedő végére a Dunát faragta rá, ebből nőtt ki egy leveles folyóka, (iszalag), kígyómódra körülkanyarogta a botot és bunkós fejénél a Nappal, a Holddal és a csillagokkal ért véget. Ide véste a neve betűit is: K. D. Apja kívánságára melléje tették a koporsóba, amikor eltemették, mert nem hagyta el soha. Akárhova ment mindig vele volt. Ha lefeküdt aludni, akkor is magamellé tette.

Egyszer Nyárosban megvadult a Villám bika. Fához nyomott egy bujtárt és hárman se bírtak vele. Csak az öreg Kelemen Dénes, a „tátos” mert elébe menni puszta kézzel. Rohant a bika feléje is, de keményen a szeme közé nézett és ráparancsolt, hogy: megájj! Villám megtorpant és odakullogott hozzá, mint egy kutya, megnyalta a kezét.

[…]

Egy hétig haldoklott. Teljesen egymaga kínlódott a szobában, mert még a gyerekei sem mertek hozzá bemenni. Pedig folyton hívta őket a nevükön és kérte, hogy jöjjenek be, hadd adhassa rájuk a tudományát, hogy nyugodtan meghalhasson. „Ennivalót is csak úgy adtak be néki az ajtóbúl, vetéllő lapáton. Végre mégis meghalt. Nagy csörömpölést hallottak a szobábúl. Benéztek, hát akkor ugrott ki az ablakon az ördög fekete macska képiben. Akkor vitte el a lelkit.” 

Forrás: Dr. Timaffy László: Táltosok, Tudósok, boszorkányok. Kisalföldi népmondák. Győr, 1992. 12-14. oldal