1835. március 2-án halt meg Bécsben I. Ferenc császár, akinek megítélése a kibontakozó reformkor szellemisége alapján igencsak negatívra sikeredett. Tény, hogy az uralkodó már életében anakronizmusnak számított. Politikájában nyoma sem volt elődei – nagyanyjának, Mária Teréziának, nagybátyjának, II. Józsefnek és apjának, II. Lipótnak – reformer szellemiségéből. Az 1792-ben trónra került fiatal uralkodó alapvetően konzervatív beállítottságú volt. Látva az éppen zajló francia forradalom radikalizálódását, még inkább szembe helyezkedett a korábbi jozefinista hagyományokkal. Az 1794-ben Bécsben felfedezett jakobinus összeesküvést csírájában fojtotta el, ennek következtében került sor Magyarországon Martinovics Ignác és társai kivégzésére.

Johann Schönberg: I. Ferenc császár ravatala (1835), litográfia, 31 x 42 cm, Ltsz. RHD.2018.23.1.

I. Ferenc külpolitikáját a francia kontinentális hegemónia megtörése határozta meg. Ausztria vezető szerepet játszott a napóleoni terjeszkedés ellen kötött európai koalíciós politikában. A Habsburg-ház egyik legnagyobb presztízsveszteségét is Napóleontól szenvedte el. I. Ferencnek le kellett mondania német–római császári címéről, amelyet évszázadokig a Habsburgok birtokoltak, igaz a Német-Római Birodalom mint állam ezek után megszűnt létezni, I. Ferenc pedig 1806-tól már Ausztria császáraként uralkodott.

A napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszus Metternich kancellár vezetésével évtizedekre bebetonozta a konzervatív, dinasztikus politikát, amely minden társadalmi reformot egészen az 1848-as népek tavaszáig elutasított. Ebben az időszakban – a szigorú állami cenzúra ellenére – Ausztriában egyre jobban felpezsdült a szellemi élet és megállíthatatlan gazdasági fejlődés vette kezdetét.

Cserhalmi Zoltán
történész, muzeológus