A történelem során többször jelentkező energiaválságok, illetve az európai erdőterületek – 15. század óta megállíthatatlannak tűnő – fogyatkozása régtől fogva arra kényszerítették az emberiséget, hogy a lehető legszélesebb körben igénybe vegye a rendelkezésre álló és fűtőértékkel bíró anyagokat. Ezek között a kezdetektől első helyen álltak a természetben fellelhető növényi tüzelők.

Házvégi színFelhalmozott kukoricakórók a ház végében
1959, Dunaremete
ltsz: XJM NF. 4221.
Fotó: Filep Antal

A paletta meglehetősen széles volt, hiszen a korai tüzelőberendezésekben az aprított rönkfa mellett a gally, rőzse és lomb, illetve a nád, kukoricakóró, kukoricacsutka, szőlővenyige, málnaszár, szalma, széna, tőzeg stb. is jól elégethető volt. A kevesebb fával rendelkező, állattartással és gabonatermesztéssel foglalkozó területeken a jószág által lerágott és a jászolban hagyott gabonaszárat, az íziket is hasznosították. Kényszerűségből a mezőn szárított – és szintén növényi összetevőjű – állati trágyát is felhasználták fűtés céljából.

 

Tanainé Városi Ágnes
néprajzos muzeológus